Körhintás (23)

Amikor felültem a körhintára, már ki is akartam szállni,

Hiszen minden félelmemmel egyszerre akart szembesíteni.

Már fél lábbal odakint álltam, amikor lassú monotonitással,

Kattogó lépésekkel útnak indult, én pedig tehetetlenül integettem bárkinek,

De a bárki nem lett valaki, inkább csak senkinek nevezte magát.

Visszahúztam fél lábamat, és hamarosan a tekintetem is előre meredt.

Lomha, de konstans mozgással ment előre, folytonos kanyarokkal küzdve,

Erőt gyűjtött, hogy egyre jobban fitogtassa gyorsulási képességeit,

Csak nyelte és nyelte az időt, s valahogy minden olyan gyorsan elmúlt.

Amikor körülnéztem a körhintán, akkor tudatosult magányom,

Az, hogy egyedül vagyok vele, és ő is egyedül van velem,

A forgó mulatságban csak nekem volt fenntartva a hely,

Milyen kár, hogy a nevem nem volt felírva dőlt betűkkel,

Hiszen kódnyelven volt, amit én nem fejthettem meg,

Azért, hogy a meglepetés erejével érjen a nehézkes út gondolata.

Ennek ellenére figyeltem a körös-körül elmosódó színes világot,

S szép volt, még meg is jegyeztem, milyen csodákkal teli!

De egyre sietett, elrohant a szemeim elől,

És végül csak a szürke csíkokat láttam, amelyek elszédítettek.

Amikor nem találtam a helyem a körhintán, elpityeredtem.

Szerettem volna egy perc néma csendet, egy stabil állapotot,

Viszont a centrifugális erő azt súgta most el fog engem engedni.

Eldob a semmibe, csontjaimat töri, s onnan majd kinevet,

Micsoda móka látni a félelmet viseltes arcomon!

Fogtam egy kapaszkodót, és behunytam összetört szemem világát,

Mantráltam, hogy minden rendben, de ugyanakkor azt is, hogy belehalok. 

Végül összerogytam, de a körhinta talaját értem, s az nem száguldott tovább.

Állt, és várt rám, mondta, hogy gyűjtsek erőt, szükségem lesz rá.

S én csak annyit szóltam; egy perc néma csend kell, majd mehetünk.