Itt régen

Itt régen nyomtam lábam a földbe,
besüppedő mélységei szóra sem érdemesek,
hiszen ki látja a rózsabokrot ha az erdő közepére esett
és fel sem jegyzett helye épphogy a láthatár alatt pozsgásodik?
A napok csorognak az évbe,
megmentek egy fecskét a fagyhaláltól
várom, hogy a hóból zuhany olvadjon
a februári szél pedig megszárítsa pokoltüzes arcbőrömet.

Miért vagyok még mindig itt?
A szakvélemények szerint erre épeszű magyarázat nincs,
de van egy, ami ritkán, csak vidéken felterjesztett.
Így kell, hogy a sors a tollát még forgassa,
tintája csurig maszatol a csészében,
a kávétól bűzlő emlékőrzőben.
Keresztet vetve guggolok a hálámmal,
nehogy aztán barbár egyszerűséggel elüssön egy durván mozgó nagyhatalom.

De itt kéne, hogy legyek? Mert félek, hogy ott.
Otthon, de itthon, meg a valahon.
Mindent és a semmit nem tudom csupán,
és a semmit és a mindent ismertem már azonnal meg.
Holnap felkelek és a szív dobogni fog, az agytekervény forogni,
és fájni, tudni az igaz való sorsot, hogy menetel felém és nem áll meg.
Csak erre jön.
és
Itt is van.